Adózói magatartások azonosítása a büntetőeljárásban

A költségvetési csalás és az adóperek

A költségvetési csalás bűncselekménye kerettényállás azaz az adózásra és az egyes adókra vonatkozó jogszabályok alapján ítélhető meg az, hogy az egyes adózói magatartások ütköznek-e a büntetőjogi tényállásba. [1]

Az áfalevonási jog gyakorlásával kapcsolatos magatartások mind az adóperek, mind a költségvetési csalás bűntette miatt indult büntetőeljárások jelentős részét képezik. 

A költségvetési csalás kerettényállásának specialitása, hogy az áfalevonási jog gyakorlásának jogszerűsége körében a közigazgatási jogi értelemben vett jogellenes és közigazgatási jogi jogkövetkezménnyel járó cselekmény, valamint a büntetőjogellenes cselekmény részben átfedésben áll egymással.

Mindebből okszerűen következik, hogy az egyes, áfa adónemmel összefüggésben kifejtett magatartások büntetőjogi megítéléséhez nemcsak a háttérjogszabályokat kell figyelembe venni, hanem a háttérjogszabályokat értelmező bírósági gyakorlatot, elvi tartalommal bíró bírói döntéseket is.

Az adóperekben a Kúria – reflektálva az Európai Unió Bíróságának folyamatosan bővülő esetjogára is – elvi tartalommal bíró, adott esetben precedensképes döntéseiben fektette le azt a többszintű vizsgálati metódust, amely alapján az áfalevonási jog gyakorlásának jogszerűsége megítélhető.

1) Aktív vagy passzív magatartás

Ennek első szintje annak vizsgálata, hogy az adózó aktív vagy passzív szerepet játszott az adókijátszásban.

Az aktív adókijátszás megvalósulásának vizsgálatára irányuló háromlépcsős tesztet első ízben a Halifax-ügyben állította fel az Európai Unió Bírósága.

A három lépcsős teszt lényege annak megállapítása, hogy

- a jogügylet csupán formális, valós gazdasági tartalma nincsen,

- az ügyletek elsődleges célja az adóelőny megszerzése,

- az adóelőnynek ellentétesnek kell lennie a hozzáadottérték-adó szabályozás céljával, rendelkezéseivel.[2]

A bírói gyakorlat alapján aktívnak minősül az adózó magatartása, ha tevőlegesen, saját közreműködéssel lépett fel a jogellenes adóelőny megszerzése érdekében, elősegítve vagy támogatva a mesterséges ügyelt kialakítását. A BH 2020.8.250 számon közzétett eseti döntés elvi tartalma, hogy a felperes aktív magatartásának megállapításához a támogatás formáját öltő saját közreműködésnek kell fennállnia. Az aktív magatartás megállapítása esetén nem szükséges vizsgálni a számlabefogadó tudattartalmát, hanem azon cselekedeteit, saját támogatását kell feltárni, amelyek bizonyítják, hogy elsődleges alakítója volt az ellenőrzés alá vont ügyletnek vagy láncnak. [3]

Amennyiben az adózónak a számlázási láncban betöltött aktív szerepe nem állapítható meg, az adózó tudattartalma csak ekkor vizsgálható.

Az adóperek kúriai gyakorlata egyértelműen állást foglalt abban, hogy amennyiben az adóhatóság nem állapítja meg, hogy az adólevonási jog megtagadását az adózó aktív vagy passzív magatartására alapítja, az adóhatósági határozat – és az azt helybenhagyó jogerős bírósági ítélet – felülbírálatra alkalmatlan.[4]  Ugyanígy felülbírálatra alkalmatlan az is, ha az adóhatóság határozata az adólevonási jog megtagadását az adózó aktív magatartására alapítja, ugyanakkor az indokolásában azt hiányolja, hogy az adózó nem tette meg a tőle elvárható intézkedéseket az adókijátszásban való részvétel elkerülésére,[5] mivel utóbbi az adózó passzív részvételének vizsgálata körében értékelendő.

Tehát az aktív és a passzív részvételre vonatkozó ténymegállapítások nem moshatóak össze, ellenkező esetben az adólevonási jog megtagadása jogszerűtlen.

A büntetőeljárásban ugyanakkor gyakran tapasztalható, hogy az adózó/terhelt[6] aktív vagy passzív magatartásának elhatárolása nem történik meg ellentmondásmentesen, ami ugyanakkor megítélésem szerint a vádelv érvényesülése szempontjából aggályos.

A Fővárosi Főügyészség KÜO.1816/2019/7. számú vádiratában foglalt tényállás a költségvetési csalás egyik klasszikusnak mondható elkövetési módját tartalmazza: az őrző-védő gazdasági társaság a megbízását alvállalkozók bevonásával teljesítette, az alvállalkozói lánc egyik tagja ugyanakkor elmulasztotta megfizetni a munkáltatást terhelő adókat és járulékokat, továbbá a szolgáltatásnyújtás ellenértékeként megfizetett megbízási díj áfáját is.

A vádirat egyrészt azt rója a fővállalkozó érdekében eljárt I. r. vádlott terhére, hogy a munkavállalók valójában a fővállalkozó gazdasági társaság alkalmazásában álltak, az alvállalkozók bevonása – valós gazdasági tartalom nélkül – az adóhatóság megtévesztését szolgálta. Azaz célzatosan egy álfoglalkoztatási lánc jött létre.

A vádirat ugyanakkor többször tartalmazza azt is, hogy az I. r. vádlott tudomással bírt arról, hogy az alvállalkozói lánc egyetlen tagja sem fogja megfizetni a költségvetés felé a szolgáltatásnyújtásért fizetett megbízási díj áfatartalmát, és a munkavállalók után a közterheket sem, ugyanis az I. r. vádlott tudomással bírt arról, hogy a szolgáltatásnyújtásért kifizetett megbízási díj a közterhek megfizetésére nem nyújt fedezetet.^[7]

A vádirat azon állítása tehát, miszerint a fővállalkozó gazdasági társaság érdekében eljárt terhelt azért hozta létre az álfoglalkoztatási láncot, hogy az adóhatóságot megtévessze, az adózó terheltnek az adókijátszásban való aktív magatartására utal adójogi szempontból.

A vádirat azon állítása ugyanakkor, hogy a vádlott tudomással bírt arról, hogy a közterheket egyik alvállalkozó sem fogja megfizetni, a terheltnek az adókijátszásban játszott passzív szerepére utalás.

Ugyan a hatályos Be. nem tartalmazza a törvényes vád fogalmát, a Be. 422.§ (1) b) pontja a vád törvényes elemeként határozza meg a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírását, amelynek hiányában a vád érdemi elbírálásra alkalmatlan.

Az 1/2007. BK vélemény foglalkozik a törvényes vád fogalmával, miszerint a vádelv akkor nem sérül, ha a bíróság ügydöntő határozatában megállapított tényállás a tettazonosság keretén belül marad.

A vádelv és a vádhoz kötöttség gyakorlati jelentősége, hogy ez határozza meg a bíróság ténymegállapító tevékenységét,[8]   a terhelti garanciák szempontjából pedig ennek megfelelően a vád határozza meg a vádlott védekezésének kereteit is.

A vád és az ítélet elkövetési magatartása központi részének egyeznie kell.[9]

Álláspontom szerint amennyiben a vád az adózó terhelt terhére aktív magatartást ró, ugyanakkor az ítélet a passzív magatartásban látja megállapíthatónak a terhelt bűnösségét – vagy fordítva – nemcsak az elkövetés módja kerül pontosításra, (amely önmagában nem sértené a vádhoz kötöttség elvét) hanem a bűncselekmény lényege, az elkövetési magatartás központi eleme módosul a vádhoz képest, mivel a bizonyítandó tények köre is teljesen eltérő.

Amennyiben a vád nem azonosítja be, hogy az adólevonási jog megtagadásának mely esetköre áll fenn, az adókijátszás alapján indult büntetőeljárásban a bizonyítás köre bizonytalan marad, ahogy a terhelt védekezésének kerete is. Nyitott marad ugyanis, hogy a terhelt tudattartalma a bizonyítás tárgya, vagy az adókijátszást elősegítő és támogató magatartásának feltárása.

Az aktív és passzív adózói magatartás elhatárolása hiányának esetén az adóperek gyakorlatában az adóhatóság határozata – és/vagy az ezt helybenhagyó jogerős bírói döntés – hatályon kívül helyezésének van helye.

Az adóperek közigazgatási bírósági gyakorlatában a Kúria álláspontja, hogy a bizonyítási teher és terjedelem szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy az ésszerűen elvárható intézkedések megtételét kell a felperesnek adott esetben igazolnia, vagy azt kell bizonyítania, hogy nem volt részese az adókijátszásra irányuló láncolat létrehozásának és működtetésének.[10]

A büntetőeljárási törvényben a vádelv és a vádhoz kötöttség elve alapelvi szintre emeli a vád pontos meghatározásának követelményét, ennélfogva aggályos az, ha a büntetőeljárásban eljáró hatóságok nem tulajdonítanak jelentőséget az adózói magatartás ilyen típusú azonosításának, amíg ezzel szemben ezt a közigazgatási bírósági gyakorlat az adóhatósági határozat jogszerűségének alapvető kritériumaként határozza meg azon elv alapján, hogy bizonytalan történeti tényállásra nem lehet adójogi jogkövetkezményt alkalmazni. 

Nyilván büntetőjogi jogkövetkezményt sem lehetne, hiszen vitán felül áll, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségének megállapítására irányuló büntetőeljárás – annak célját, jogkövetkezményeit és alkotmányos jelentőségét figyelembe véve –, magasabb fokú garanciákat igényel (vagy kellene igényelnie) minden más eljáráshoz képest.

2) A gazdasági esemény megléte vagy hiánya

Az uniós esetjog alapján a Kúria az 5/2016. KMK véleményben kidolgozta az adózói tudattartalom vizsgálatára vonatkozó szempontrendszerét is, amelynek alapja a számlák mögötti gazdasági esemény megléte vagy hiánya.

1.) Ha a számlában szereplő gazdasági esemény nem történt meg, akkor nem kell vizsgálni, hogy a számlabefogadó tudott-e, illetve tudnia kellett volna-e az adókijátszásról, adócsalásról.

2.) Ha a gazdasági esemény megvalósult, de nem a számlában szereplő felek között, akkor – a tényállás függvényében – vizsgálni lehet, hogy a számlabefogadó tudott-e, illetve tudnia kellett volna-e az adókijátszásról, adócsalásról.

3.) Ha a gazdasági esemény a számlában szereplő felek között megvalósult, de a számlakibocsátó (vagy az általa befogadott számla kibocsátója) csalárd magatartást valósított meg, az adóigazgatási eljárásban vizsgálni kell, hogy a számlabefogadó tudott-e, illetve tudnia kellett volna-e az adókijátszásról, adócsalásról.

Az adóigazgatási eljárásban és az adóperekben az is szintén lényeges követelmény, hogy a Kúria által felállított három eset közül a bíróság állást foglaljon abban, hogy konkrétan mely esetkörbe illik az adózó cselekménye. Ez a vizsgálat más típusú, mint az aktív-passzív magatartás elhatárolása, annak ellenére, hogy a vizsgálatok eredménye átfedésben állhat egymással. A gazdasági esemény hiányában történő számlabefogadás szükségszerűen egybeesik az aktív adókijátszással, azonban amennyiben az adózó aktív magatartást tanúsított a mesterséges ügylet kialakításában, a mesterséges jogügylet mögött lehet egyébként tényleges gazdasági esemény. Tehát nem minden aktív részvétel jelenti a gazdasági esemény hiányát, de a gazdasági esemény hiánya szükségszerűen aktív részvételt eredményez. Mind a gazdasági esemény hiánya, mind az adókijátszásban való aktív részvétel kizárja az adózó tudattartalma vizsgálatának szükségességét.

Amennyiben az adóhatóság vagy a bíróság elmulasztja az állásfoglalást a tekintetben, hogy az 5/2016. KMK véleményben foglalt három esetkör közül melyik eset áll fenn, vagy a három esetkör közül tévesen azonosítja a tényállást az egyikbe vagy másikba tartozónak, a Kúria következetes gyakorlata szerint – hasonlóan az adózó aktív vagy passzív magatartása elhatárolásának hiányához – az adóhatósági döntés vagy a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésének van helye.

A büntető ítélkezés során a fenti elhatárolás szintén nem történik meg konzekvensen minden esetben, amely szintén a vádelv sérelmén keresztül a védekezés kereteinek bizonytalanságához vezethet.

A Szolnoki Törvényszék előtt 3.B.504/2016. sz. folyamatban lévő eljárásban a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Főügyészség 10.B.932/2014/31. sz. vádiratának lényege szerint a számlabefogadó gazdasági társaság nevében eljáró I. r. vádlott olyan gazdasági társaságoktól fogadott be számlákat, és olyan gazdasági társaságok által kiállított számlák áfatartalmát helyezte levonásba, amelyekkel a számlabefogadó gazdasági társaság nem állt gazdasági kapcsolatban.

Az ügyészség álláspontja szerint mivel a számlán feltüntetett cégekkel az I. r. vádlott által képviselt gazdasági társaság nem állt gazdasági kapcsolatban, a befogadott számlák fiktívek.

A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Főügyészség vádiratából az tűnik ki, hogy ugyan az ügyészség megállapítja, hogy a befogadott számlák fiktívek, abban egyáltalán nem foglalt állást, hogy a számlák tartalma szerinti gazdasági esemény megvalósult-e vagy sem. Az a megállapítás ugyanis, hogy a számlán olyan gazdasági társaság neve szerepel, amellyel a számlabefogadó gazdasági társaság nem áll kapcsolatban, nem ad választ arra a kérdésre, hogy a számla azért fiktív, mert a számlán szereplő beszerzések és szolgáltatások nem is valósultak meg (5/2016. KMK vélemény 1. pontja), vagy azért fiktív, mert az ügylet nem a felek között valósult meg (5/2016. KMK vélemény 2. pontja).

A Szolnoki Törvényszék 3.B.504/2016/168. sz. hozott elsőfokú ítélete az egyes tényállási pontoknál ugyanazon tartalommal rögzíti, hogy az I. r. vádlott által képviselt gazdasági társaság által befogadott számlák fiktívek, mivel azokat nem a számlakibocsátó gazdasági társaság képviselője, hanem ismeretlen személy állította ki, a számlabefogadó gazdasági társaság a számlakibocsátó gazdasági társaságokkal nem állt kapcsolatban.

A Törvényszék tehát a tényállásában nem oldotta fel azt az ellentétet, hogy a számlák fiktivitása abból fakad-e, hogy a számlákon feltüntetett jogügyletek nem valósultak meg, vagy abból, hogy a jogügyletek nem a felek között valósultak meg.

A Törvényszék a bizonytalanságot tovább fokozta az indokolásában, amikor is megállapította, hogy a számlán szereplő szolgáltatások igénybevétele és az anyagbeszerzések valóságtartalma a szakértői vélemény alapján megkérdőjeleződött. Értelemszerűen a „megkérdőjeleződés” egyúttal azt is jelenti, hogy a számlán szereplő gazdasági esemény megléte vagy hiánya kapcsán a bíróság nem tudott egyértelműen állást foglalni.

A Törvényszék végkövetkeztetése, hogy a számlabefogadó gazdasági társaság a könyvelésében hamis és valótlan tartalmú számlákat is szerepeltetett egyaránt. Ilyen megkülönböztetést az adóperek gyakorlata azonban nem ismer, a Törvényszék lényegében megelégedett azzal, hogy mivel a számlán szereplő gazdasági társaság nem állt gazdasági kapcsolatban a számlabefogadó társasággal, a befogadott számlák mindenképpen fiktívek, a fiktív számlák befogadása pedig tényállásszerű. A hamis és valótlan kategóriákkal feltehetően azt akarta kifejezni a Törvényszék, hogy van olyan számla, amely mögött nincs valós gazdasági esemény, és van olyan, amely mögött van, de azt nem a számlán szereplő fél végezte el, ez esetben ugyanakkor számlánként kellett volna megjelölni azt, hogy melyik számla melyik esetkörbe tartozik, és annak függvényében – gazdasági esemény hiányára vagy a pozitív tudattartalomra – lefolytatni a bizonyítást az egyes számlák vonatkozásában.

Ahogyan fentebb ismertetésre került, a Kúria adóperekben alkalmazott gyakorlata szerint az az adóhatósági határozat nem alkalmas az áfalevonási jog gyakorlásának megtagadására, amely nem foglal állást abban, hogy a számlán szereplő gazdasági esemény megvalósult-e vagy sem, ugyanis bizonytalan tényállásra nem lehet jogkövetkezményeket alapítani.

A hivatkozott büntetőügyben az ügyészség nem foglalt állást abban – majd a bíróság sem –, hogy a számlák mögött volt-e gazdasági esemény, ugyanakkor így a vád és a védekezés kerete is bizonytalan maradt, hiszen a terhelt számára nem volt egyértelmű, hogy mivel szemben kell védekezni: azzal szemben, hogy nem volt gazdasági esemény, vagy azzal szemben, hogy nem tudta, hogy a gazdasági eseményt nem a számlán szereplő gazdasági társaság végzi el.

Annak beazonosításának hiánya a vádiratban és az ítéletben, hogy a 5/2016. KMK vélemény mely esetköre áll fenn, garanciális deficitet eredményezhet, amely deficit a konkrét ügyben jelentkezett is, mivel a terhelt és a védelem bizonyítási indítványai még az elsőfokú ítélet után is azt célozták, hogy a gazdasági események megvalósultak.

A másodfokon eljárt Szegedi Ítélőtábla a fellebbezésben foglalt bizonyítási indítványokat elutasította, mivel álláspontja szerint a gazdasági események megvalósultak – így az ennek bizonyítását célzó indítványok irrelevánsak –, azonban a számlabefogadó gazdasági társaság érdekében eljáró terhelt tudta, hogy azokat nem a számlán szereplő cég végzi el.[11] A bizonyítási indítványok elutasítása ezen indok alapján okszerű is, ugyanakkor a másodfokú bíróság volt az első az eljárásban, aki expressis verbis kijelentette, hogy volt gazdasági esemény a számlák mögött.

Mivel az elsőfokú bíróság ezt nem állapította meg, a másodfokú bíróság lényeges tény tekintetében vette át az elsőfokú bíróság ténymegállapító szerepét, elzárva ezzel a terheltet a hatékony védekezés lehetőségétől.

A hivatkozott ügy jól példázza, hogy milyen jogi anomáliát okozhat az, hogy amíg az adóperek gyakorlata szerint az adólevonási jog megtagadása nem jogszerű abban az esetben, ha az adóhatóság nem azonosítja az adókijátszás típusát, addig a büntetőeljárásban – ahol alapelv a vádhoz kötöttség – ennek nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget a hatóságok, szembemenve ezzel Európai Unió Bíróságának közigazgatási ügyekben hozott döntéseivel is.

3) Ki mit tud?

Amennyiben az adózó passzív módon vett részt az adókijátszásban, ugyanakkor a befogadott számla mögött volt gazdasági esemény, további lépcsőfokként külön vizsgálni szükséges, hogy az adózó „tudott” az adókijátszásról, vagy a megállapított tények alapján arról csak „tudnia kellett volna”.

A „tudta” vagy „tudhatta volna” fordulat konzekvens tartalmi elhatárolása a költségvetési csalás szubjektív oldalának vizsgálata szempontjából különösen hangsúlyos.

A „tudta” vagy „tudhatta volna” fordulat tartalma a Kúria adóperekkel kapcsolatos gyakorlatából koherensen kiolvasható.

A Kúria Kfv.I.35.362/2020. I. sz. határozatában rögzíttette, hogy a levonási jog gyakorlása azonban csak abban az esetben tagadható meg, ha az adózó feltárt ismeretei alapján bizonyítható, hogy vagy eleve részese volt az adókijátszásnak, vagy eltűrte (tudott), illetve hanyagmódon nem vett róla tudomást (tudhatott volna).

Az adóügyben született határozat fenti megállapításának fogalmi elemei párhuzamba állíthatóak a büntetőjog szándékosság-gondatlanság fogalmi elemeivel. 

A Kúria a Kfv.I.35.085/2020. sz. határozatában kifejezetten rögzíti, hogy a rendeltetésellenes joggyakorlás célzatos magatartás, amely adóhatósági megállapítása akkor jogszerű, amennyiben egyértelmű bizonyítékok szólnak amellett, hogy a felek megállapodása, az ügyletek bonyolítása az adótörvények kijátszására irányult.

A célzat megléte a büntetőjogban egyenes szándékot feltételez.

Az eshetőleges szándék fogalmi meghatározása, hogy az elkövető a cselekménye következményeit ugyan nem kívánja, azonban azokba belenyugszik. 

A Kúria Kfv.I.35.362/2020. I. sz. határozatában használt „eltűrte” fogalom megfeleltethető a büntetőjog „belenyugszik” fogalmának, azaz ha az adózó nem volt részese az adókijátszásnak, hanem tudott róla, az adókijátszáshoz fűződő tudattartalma eshetőleges szándékot feltételez.

A Kúria Kfv.I.35.362/2020. I. sz. határozatában a „tudhatott volna” fogalmat akként definiálja, hogy az adózó az adókijátszásban való részvételről hanyag módon nem vett tudomást. 

A hanyag gondatlanság büntetőjogi fogalma szerint az elkövető azért nem látja előre magatartásának következményeit, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztja.

Az adólevonási jog jogosulatlan gyakorlása és a költségvetési csalás bűntettének elkövetése között a „tudhatta volna” fordulat alapján megtagadott adólevonási jog mentén húzható éles határvonal, tekintettel arra, hogy amíg az adólevonási jog megtagadható akkor is, ha az adózó aktív részese volt az adókijátszásnak, és akkor is, ha „tudta” vagy ha „tudhatta volna”, hogy adókijátszásban vesz részt, addig a költségvetési csalás bűntette miatt nem vonható felelősségre az, akinek a megállapított objektív tények alapján csupán „tudnia kellett volna” az adókijátszásban való részvételről, mivel ezen fordulat az adózónak a cselekményhez fűződő hanyag gondatlan tudattartalmát feltételezi.

Az, hogy a „tudhatta volna” fordulat alapján megtagadott adólevonási jog a költségvetési csalás gondatlan elkövetését realizálja, érdemes azt is figyelembe venni, hogy a Kúria adóperekben alkalmazott gyakorlata az adóhatóságra milyen bizonyítási terhet ró a „tudhatta volna” fordulat megállapításához.

A Kúria Kfv.35630/2018/5. számú precedensképes döntése alapján ez esetben az adóhatóságnak azt kell vizsgálnia, hogy melyek azok az ésszerűen elvárható intézkedések, amelyeket az adózónak meg kellett volna tenni annak érdekében, hogy tudjon az adókijátszásról.

Leegyszerűsítve az adójogi és büntetőjogi terminusok összekapcsolását: az adózó objektív tények alapján tudhatta volna, hogy adókijátszásban vesz részt, de nem tudta, mert hanyagul elmulasztotta az ésszerűen elvárható intézkedések megételét. 

 Összefoglalás

Megítélésem szerint a büntető ítélkezés sem mellőzheti az uniós és hazai adóperek gyakorlata által lefektetett, az adólevonási jog megtagadása jogszerűségének vizsgálatához szükséges többlépcsős szempontrendszert, sem a kimunkált fogalommeghatározásokat.

A többlépcsős vizsgálati szempontrendszer (aktív-passzív magatartás, van/nincs gazdasági esemény) figyelembevételének szükségszerűsége nem csupán a két eljárás formális közelítésének igényében rejlik, hanem a magatartások pontos beazonosításának hiánya a pontosan körülírt vád követelményét sérti, bizonytalanná téve a terhelt védekezésének kereteit is.

A „tudta”/„tudnia kellett volna” fordulatok következetes elhatárolása – és ennek kapcsán a közigazgatási bírói gyakorlat, különösen a kúriai precedensképes döntéseknek a büntetőítélkezés során történő figyelembevétele  – ugyanakkor azért is bír kiemelt jelentőséggel, mert a „tudnia kellett volna” fordulat megállapításához szükséges ésszerűen elvárható intézkedések hiánya esetén éppen a magatartás szubjektív oldalának büntetőjogi többlete hiányzik, a szándékosság, amelytől a cselekmény bűncselekmény lesz.

Az feltétlen téves megközelítés a büntetőeljárásban résztvevő hatóságok részéről, ha a tudati oldal bűnösségét azzal igazolják, hogy a terhelt azért tudta, hogy adókijátszásban vesz részt, mert a fennálló objektív tények alapján ezt tudnia kellet, mivel ez gyakorlatilag a két fogalom összemosása, holott az adójogi gyakorlat a két fogalom között különbséget tesz.[12] A büntető szakágban lehet találkozni ilyen megközelítéssel.

A jelen cikk azt kívánta alátámasztani az adóperek bírói gyakorlatában meghatározott elveket szem előtt tartva, hogy a büntetőeljárásokban az adózói magatartások pontos beazonosításának hiánya milyen büntetőeljárásjogi és büntetőjogi következményekkel járhat. Külön írás tárgya lehetne, hogy a tényállás függvényében a közigazgatási bírói gyakorlat – szintén az EUB esetjogának figyelembevételével – egyes objektív tényeket mely kategóriába illő magatartásnak minősít, és a büntetőbíróság ugyanazon tények kapcsán adott esetben milyen más álláspontra helyezkedik.

Különösen ellentmondásos helyzet alakulhat ki, ha egy-egy objektív tény közigazgatási perben való minősítése kapcsán nemcsak precedensképes döntés születik, hanem az adóper tárgya és a büntetőeljárás tárgya ugyanaz az ügy, és a két szakág két döntése eltérő esetkört rögzít.

A Be. 7.§ (5) bekezdése alapján a büntetőbíróságot a más eljárásban határozat ugyan nem köti, mégis ellentmondásos jogi helyzet alakulhat ki akkor, ha az adóhatóság vagy az adóperben a bíróság a megállapított objektív tények alapján arra az álláspontra helyezkedik, hogy az adózónak az ésszerűen elvárható intézkedések megtétele esetén tudnia kellett volna, hogy adókijátszásban vesz részt, majd ugyanazon tényállás mellett vádemelés történik és esetlegesen bűnösítő ítélet születik.

Természetesen a büntetőeljárásban lefolytatott bizonyítási eljárás alapján felmerülhetnek az adóeljáráshoz képest többlettények, amelyek alapján a terhelt tudattartalma másként minősíthető, mint az adóeljárásban. Többlettények hiányában ugyanakkor nehezen magyarázható a két szakág eltérő döntése ugyanazon magatartással összefüggésben.

Nyilván alternatív szabályozással (pl. bűncselekmény gyanúja esetén az adóigazgatási eljárás lefolytatásának mellőzése) a tárgyalt diszkrepanciák is csökkenthetőek lennének, azonban a jelen jogi környezetben is teljesíthető elvárás, hogy a két szakág döntéshozatala ne feszítse szét a kiszámítható jogalkalmazás kereteit, inkább egészítsék ki egymást zárt rendszert alkotva.

[1] MOLNÁR Gábor Miklós: Az adócsalás. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, Pécs, 2011, 84.

[2] C-255/02. sz. ügy Halifax plc és társai kontra Commissioners of Customs & Excise

[3] BH 2020.8.250, Kúria Kfv.I.35.706/2019.

[4] Kúria Kfv.35188/2020/4. számú precedensképes határozata

[5] Kúria Kfv. I.35.706/2019.

[6] Az adózó ezen ügyekben jellemzően jogi személy, azonban a jelen cikkben az adózó alatt az adózó vezető tisztségviselője is értendő, aki a büntetőeljárásban terheltként jelenik meg.

[7] Fővárosi Főügyészség KÜO.1816/2019/7. számú vádirata

[8] 1/2007. BK vélemény az 1998. évi XIX. törvény egyes rendelkezései értelmezéséről

[9] Tóth Géza: A tettazonosság és a ne bis in idem elv, különös tekintettel a hazai és nemzetközi bíróságok gyakorlatára. http://acta.bibl.u-szeged.hu/70859/1/forum_discipulorum_2018_755-785.pdf (Utolsó letöltés ideje: 2023.05.05)

[10] Kúria Kfv.I.35.706/2019

[11] Szegedi Ítélőtábla Bf.III.171/2020/20.

[12] FODOR Balázs Gábor: Az áfa-csalások büntetőjogi megítélésének elméleti és gyakorlati kérdései. In: A költségvetés büntetőjogi védelme konferencia előadásainak szerkesztett változata, Szerkesztette: Prof. Dr. Domokos Andrea, Budapest, 2017, 102.